2017. november 23. csütörtök, Kelemen napja van
Többnyire felhős 10°, Többnyire felhős

Mondák és mesék

A soproni Rastkreuz

(Pihenõkereszt)

 

Kr. u. 309. május vége felé Scarbantiában, a mai Sopron városában, nagy esemény hozta mozgalomba az egész lakosságot. A posta alkalmazottai, valamint hivatalos futárok is, egyszerre két ritka vendégnek közeledését jelezték, - de ellenkezõ irányból. Amantius, Felsõpannonia helytartója a Carnuntumból, a rómaiak megerõsített dunai táborából - a mai Petronell tájékáról - közeledett. Elgondolható, hogy a hivatalos világ elõkelõségei izgatottan várták; mert hát egy pannóniai római helytartó volt legalább is akkora úr, mint ma például akármelyik fejedelem, vagy köztársasági elnök.


De volt Scarbantiának már számos keresztény lakosa is, még pedig nemcsak a szegényebb sorsú bennszülöttek, hanem a katonaság körébõl is. Ezek inkább a másik jövevényt várták, Quirinust, az eszéki, rómaiasan sisciai hírneves püspököt. Hírneves azért volt, mert sok éven keresztül nagy buzgósággal legeltette Krisztus nyáját, amiért Maximus, az ottani római praefectus elfogatta, s megláncolva börtönre vetette; sõt mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, az élelmedett püspököt még meg is vesszõztette. Mindennek persze híre terjedt egész Pannóniában s a keresztények mindenütt dicsõítették Krisztusnak hûséges hitvallóját.Mikor Maximus látta, hogy a hithû püspököt meg nem törheti, amolyan Pilátus-féle politikával arra tökélte el magát, hogy Quirinust, az isteneknek ellenségét, elküldi Sabariába a helytartó elé, ítélkezzék õ fölötte, úgy, amint jónak látja. Így került Quirinus Sabariába, de mert Amantius éppen akkor indult volna el felsõpannoniai körútjára, a sisciai püspököt is kellõ fedezettel utána küldötték. Íme ez volt annak elõzménye, amiért Amantiussal Quirinus is közeledett Scarbantia felé. Ahogy mondottuk májusi napon a nagyúri kényelemmel utazó Amantius volt az elsõ, aki Scarbantiába érkezett. A katonai hatóságok és elõkelõk nagy figyelemmel fogadták, de a helytartónak a kis városkában nem igen akadt valami fontos dolga; azért már harmadnap indult is hazafelé; annál is inkább, mert visszatértében a közeli, jóhírû, ma balfinak nevezett kénes fürdõt akarta pár napra használni. A város határát jószerint még el sem hagyta, íme találkozik a sisciai püspököt kísérõ csapattal, melynek élén egy római százados haladt. Az agg fõpap gyalog jött, lassan, fáradtan, mert keze-lába erõs láncokkal volt megrakva.


Amantius megáll, magához inti a századost és meghallgatja jelentését.


A kormányzó nem sokáig törte fejét mit csináljon. Az istenek ellensége kedvéért vissza most már nem megy; úton-útfélen sem törvénykezhetik; tehát kiadá egyszerûen a rendeletet, forduljnak vissza, Quirinust vigyék ismét Sabariába, pár nap alatt otthon lesz õ is s akkor majd ítélõszék elé állítja. Aztán, a megbilincselt püspököt pillantásra is alig méltatva, tovább hajtat a poros országúton, hogy a várva-várt fürdõt minél elõbb élvezhesse.


A római százados most pihenõt parancsol.


A kormányzót tiszteletbõl vagy kötelességbõl kísérõ városiak és egyéb járókelõk hamarosan hírét vitték a történteknek. Futótûz gyanánt terjedt el a keresztények között a hír, hogy a sisciai vértanú-püspök megérkezett s a város határában tart déli pihenõt. Akadt is közöttük azonnal egy csapat jámbor asszony, akik elhatározták, hogy kimennek a szent püspökhöz, s amivel lehet szolgálatjára állnak. Ebben semmi feltûnõ nem volt, mert a vértanúk ilyetén kiszolgálása akkoron általában szokásos vala. Alig félóra múlva már ott is voltak azon a kis emelkedésen, mely a mai sopron-balfi országútnak legmagasabb pontja és ahol a római õrség pihenõjét tartotta. A scarbantiai asszonyok nagy tisztelettel közeledtek a szent püspökhöz; majd elõtte térdre borulva megmosták lábait, azután bekötözték a bilincsektõl feltört és kisebesült lábait, kezeit. Ezek végeztével eléje tették a magukkal hozott ételeket, az üditõ italt s esdõ pillantásaikkal kérik adományaik elfogadását.


A püspök erre föláll, áhitatos imádsággal és a szent keresztnek jelével megáldja az eléje tett ételeket. És íme, e percben áldó kezeirõl lehullanak a bilincsek. Quirinus, mintha mi sem történt volna, most az ételekhez nyúl és megvendégeli az õt kísérõ római õrséget, nyájas szeretettel késztetve õket az ételek élvezetére. Ami az ételekbõl még megmaradt, azt a körülálló szegény nép között osztja szét, önmagának igazán csak a hulladékot, csak a morzsákat tartva vissza, amit a szegényekkel együtt költ el, leereszkedõ nagy nyájassággal. Végül a siránkozó asszonyokat is megáldotta.


Az õrség ezalatt felkészült, a centurio(1) jelt adott és a kis csapat ismét megindult visszafelé. Amantius a kénes fürdõzõhely kellemeit élvezte, Quirinus láncait cipelte s izzadásos arcát az országút pora belepte. A scarbantiai jólelkû asszonyok imádságos fohászai és könnyes szemeik kísérték õt útjában.

Sabariában a helytartó és a püspök ismét találkoztak. Amantius a városka fõterén, a fórumon törvénykezett; ott állítá maga elé az õsz sisciai püspököt. Itt, a törvényszéki jegyzõkönyvek szerint, vádló és vádlott között ilyetén párbeszéd ment végbe.

Amantius helytartó kérdezi: Azt akarom tudni, hogy igaz-e mindaz, amit kevélységedbe Maximus elõtt (Sisciában) mondtál?

Quirinus püspük feleli: Sisciában megvallottam az igaz Istent, õt imádtam mindig, õt hordom szívemben s tõle, ki az egyetlen és igaz Isten, ember nem is tud elválasztani.

Amantius helytartó folytatja: Tisztes korodat sajnáljuk verésekkel beszennyezni, inkább óhajtanók észjárásodat beszédünkkel megjavítani, hogy öregségednek hátralevõ napjait a császárok rendelete szerint az istenek tiszteletében tölthesd.

Quirinus válaszolja: Mit addógol koromon, melyet a sérthetetlen hit minden szenvedésnél erõsebbé tehet? Sem a kínzások nem törik meg hitvallásomat, sem a jelenlevõ élet kecsegtetése azon nem változtathat, a legkeserûbb halál félelme sem homályosíthatja el értelmem erejét.

Amantius újra kérdezi: Miért keresed annyira a halált? Ismételten is intünk, ne vesd el életedet s tartsd tiszteletben a római törvényeket.

Quirinus püspük feleli: Ez a buzdítás talán meghajlítaná azokat, akik hosszú élet után sóvárognak. Én azonban megtanultam Istenemtõl, hogy azon életbe kell bejutnom, mely a halál után kezdõdik s azért bizalommal lépek a jelen élet határához. Nem vagyok hasonló azokhoz, akik, mert élni akarnak, megtagadják az Istent s így igazán meghalnak. Én pedig megvallva hitemet, az örök életbe jutok és nem nyugszom meg törvényeiteken.

Amantius erre így fejezi be a kihallgatást: Sokáig akartunk rávenni a császári törvények iránt való engedelmességre, de mivel lelked zordonságát megszelidíteni nem tudtuk, például szolgálsz minden kereszténynek, hogy akik élni akarnak, halálod nemétõl elrettenjenek.


Erre Amantius a hitvalló püspököt, mint az istenek ellenségét vízhalálra ítélte, s ezt rajta azonnal végre is hajtották. Kihurcolták a Cibáris, a mostani Gyöngyös folyó partjára, itt malomkövet erõsítettek nyakára s belevetették a folyó hullámaiba. A szent püspök sokáig nem merült víz alá s beszélgetett a partonállókkal, intvén õket, hogy esete el ne rettentse õket, majd pedig mindnyájuk hallatára azért imádkozott, hogy a habok nyeljék el s ezzel a vértanúk koronáját elnyerhesse. Kérése azonnal meghallgatást nyert; a szent elmerült a hullámokban s ott lelte halálát. A keresztények a szent püspököt immár mint vértanút is tisztelhették! A dicsõült testet kihalászták a folyóból és Scarbantia felé nyíló városkapu elõtt eltemették. Sírja fölé templom is épült az õ tiszteletére; mégis, mikor a népvándorlás fekete felhõi már jelentkeztek a látóhatáron, a sabáriai keresztények a szent tetemet idejekorán Rómába szállították.


Mikor Nagy Konstantin császár 313-ban megjelent ediktuma(2) a kereszténység szabad gyakorlatát megengedte és a szent kereszt tiszteletét elrendelte, a scarbantiai keresztények megemlékeztek Quirinus jövendölésérõl s dicsõ haláláról; ezért hálás emlékezetül ama helyen, ahol a szent püspök megpihent és õket is megáldotta, szerény kõkeresztet állítottak fel és melléje egy kis kõpadocskát is helyeztek. A kereszt imádságra, a padocska pihenésre szólítgatta az arra menõket.


Az évszázadok folyamán, a népvándorlás közepette természetes, hogy a kereszt sokszor megrongálódott, sõt el is pusztult. Ez történt a nagy tatárjárás alkalmával is. Mihelyt azonban az ország romjaiból új életre kelt, megújhodott a Rastkreuz-nak (pihenõkeresztnek) elnevezett soproni Quirinus-emlékkkereszt is. A hatalmas, vagy nyolc méter magas masszív románkori emlék, a XIV. és XV. században általános divatos mécses-oszlopok alakját tünteti föl. Az oszlopszáron ~nyugovó, s két oldalról nyílt házikóban régente mécsest égettek; utóbb kis gyermeket kalauzoló örzõangyalt állítottak bele, mígnem a világháború vandáljai ezt is megsemmisítették. Most üresen meredez a mécses házikója. Maga az emlék azonban kis kõpadocskájával szerencsésen megküzdött hat évszázadnak viharával s talán nemcsak Gyõregyházmegye, hanem egész Magyarország legidõsebb mécses oszlopa.


A nép ma is csak Rastkreuz-nak nevezi és kis kõpadocskáját az arra menõk most is gyakorta és szívesen használják föl egy kis pihenõre. De Szent Quirinusnak ott történt pinenésérõl immár csak kevesen tudnak!


Kedves Olvasó! A történet  Mohl Adolftól származik, aki Pap bácsi néven örökítette meg a térség modáit, mondaféléit. Az oldal tisztelgés az Õ emléke elõtt!

További érdekességek Sopron és környékéről: www.bonaparte.hu

Hírlevél

  • Küldés
Fertő-táj Világörökség Egyesület © 2009 minden jog fenntartva.
Feki Webstudio @ 2009 - honlap, weblap, kereső-optimalizálás